DIÓ

A diófa nálunk őshonos növény; a honfoglaló magyarság vándorlásai során már megismerkedett vele, és itt régi ismerősként találta, gyűjtögette és fogyasztotta termését. A diófák szinte összefüggő állományban a folyókat kísérő galériaerdőkben fordulnak elő; legismertebb eredeti termő-helyük Tiszacsécse és Milota környékén található, ahonnan jó fajtái is származnak.

A diófának úszó termése van, ezért kedveli a folyók árterületét, de a madarak is terjesztik. A néphit szerint azok a legjobb fák, amelyeket a varjak ültettek, mert ők a nagyobbakat és a könnyebben feltörhetőket kedvelik. A kertekben is gyakran tapasztaljuk, hogy az elhullott és fel nem szedett dióból tavasszal erős növésű magonc serdül.

A dió szüretét akkor kell elkezdeni, amikor a termés zöld burka felreped. Ilyenkor vékony bottal veregetjük az ágakat, hogy az érett diók lehulljanak. A fák ütögetése kíméletes legyen. Nem igaz az a hiedelem, hogy a diófa annál jobban terem jövőre, minél jobban megverik az idén!

Felhasználása

A levert diókat haladéktalanul össze kell gyűjteni és megtisztítani, mert a zöld héj fekete nedvet ereszt, és ez elcsúfítja a dió héját. Azokat a gyümölcsöket, amelyekről a burok nem akar leválni, nejlonzsákba rakjuk, és abban egy napig füllesztjük. Ezután a héj könnyen lebontható.

A diót száraz, szellős helyen, egy rétegben továbbszárítjuk, majd raktárban vagy padláson, zsákban, vászonzacskóban, esetleg kartondobozban tároljuk.

Egy kiló héjas dióból fél kiló belet fejthetünk. Ezt a háziasszony bejgli, diós tészta, különféle torták és sütemények készítésére használja fel. A cukrászok és az édesipari üzemek egyik nélkülözhetetlen anyaga a dióbél.